Szubdomináns és domináns

A zeneelméletben a szubdomináns dúr és moll módban is a negyedik fokozat. A kifejezést a negyedik skálafokozaton alapuló akkordra is alkalmazzák. A szubdomináns a három kulcsfontosságú hangfunkció egyike, a tonik és a domináns mellett. Az analitikai jelölésekben a IV római számmal vagy a latin S betűvel jelöljük.

Rövid leírás

Jean-Philippe Rameau „Az elméleti zene új rendszere” (1726) című értekezésében bevezette a „szubdomináns” kifejezést a „domináns” analógjaként. Rameau ezeket a kifejezéseket nem hangfüggvényként határozta meg, hanem olyan hangokként a zenei skálán, amelyek egy kvint magasabbak (domináns) vagy alacsonyabbak (szubdominánsak), mint egyetlen hang. A „szubdomináns” kifejezést a megfelelő fokozat alapján egy akkordra is alkalmazta. Rameau a szubdomináns plágális kadenciát (mint „tökéletlen kadenciát”) és a domináns autentikus kadenciát (mint „tökéletes kadenciát”) írta le, rámutatva rájuk, mint a tonális zene jellegzetes akkordfolyamataira.

Hugo Riemann jelentős mértékben hozzájárult a zeneelmélethez azáltal, hogy bevezette a szubdomináns fogalmát, mint hangfüggvényt, és bevezette az S jelölést. A későbbi elméleti munkákban a szekunder és hatodik akkordokat, valamint a hetedik akkordokat, valamint azok inverzióit a „szubdomináns csoportba” sorolták. A szubdomináns tipikus példái a következők: a másodfokú hatodik akkord (egy szubdomináns kvint helyett hozzáadott hatodukkal), a másodfokú kvintessex akkord (egy további hatodukkal rendelkező szubdomináns, Rameau sixte ajoutée néven ismert, vagyis: hozzáadott hatodik”), a nápolyi hatodakkord (moll szubdomináns, kvint helyett alacsonyabb hatoddal) és mások. A szubdomináns funkció fő jellemzője a hatodik skálafok jelenléte az akkordban, amely a tonika kvintje felé hajlik lefelé.

Recepció

Rudolf Reti a zenei szubdomináns funkciót a zeneszerzés kulcsfontosságú alkotóelemeként írja le. Megjegyzi, hogy bár az IVI szekvencia természetes jelenség, a kreativitás akkor jelentkezik, amikor az első fokozat (I) nem az ötödik (V), hanem egy másik dallam-harmonikus elemhez vezet, amelyet x-nek nevezünk. Jurij Tyulin hangsúlyozza, hogy a szubdomináns a dominánshoz képest gyengébb vonzerőt mutat a tonikhoz, amit Rameau és Riemann nyomán zenei-akusztikus elvekkel magyaráz. Elmélete szerint a tonik a szubdominánsból származik, ahogy a domináns is a tonikból, utalva arra, hogy az ötödik hang a második felhang a természetes skálán. Jurij Kholopov szerint a szubdomináns különösen gyengéd vonzódást mutat a tonikhoz, mivel a tonik fő hangja a szubdomináns mássalhangzós magjában található. Lev Mazel azonban ezzel ellentétes véleményt fogalmaz meg, azzal érvelve, hogy a dallamgravitáció játssza a vezető szerepet, és azt az akusztikai törvények is alátámasztják. Koncepciójában a szubdomináns a tonikból irányított harmonikus elemként működik, ellentétben a centripetális dominánssal.